“Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14)

In memoriam Fellegvári Zoltán

Amikor valakiről azt mondjuk, eltávozott közülünk, tulajdonképpen arról beszélünk, hogy most született. Erre a születésre készült attól kezdve, mióta először a világra sírt, mosolygott, és boldogságot hozott annak az embernek az életébe, aki a világra szülte, majd azokéba, kikkel életében találkozott. Az élet egy régi gondolat szerint utazás egy olyan hely felé, amit nem ismerünk, de amiben hiszünk, és ahová belépni készülünk. Fellegvári Zoltán, iskolánk egykori igazgatója 2021. július 21-én elindult e helyre. 

„Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.”

A régi öregek bölcsessége szerint az újonnan ültetett diófa termését ők ugyan már nem élik meg, mint ahogy azt sem, hogy a fiatal hajtás gyümölcsöt hozzon, de a jövő nemzedék majd szüretelheti a fa termését, amely által akaratlanul is elődeire emlékezik. Aki pedagógus lesz, az is így gondolkodik. Kedves Igazgató Úr, Te is így gondolkodtál. Ott voltál a fa ültetésénél, amikor a Kossuth evangélikus gimnázium lett. Ott voltál annál a pillanatnál, amikor eldőlt, ennek a friss hajtásnak Te leszel őrzője, aki gondozni fogja, hogy növekedjen, gyümölcsöt teremjen. 

Aki fát ültet, és aki iskolát alapít, közös ügyön munkálkodik: jövőt teremt.  Tudja, hogy munkájának gyümölcsét majd mások élvezik. Ahogy egy fiatal fának figyelni kell növekedését, figyelni kell fejlődését, olykor metszeni, hogy erősödjön, úgy egy iskolának is szüksége van egy gondos kertészre, hogy Alma Materré legyen, erősödjön, és végül igazi családdá váljon. Közhely ugyan, de mégis igaz: nagy kihívás egy ilyen vállalkozás. Az, aki azonban úgy gondolkodott, ahogy Te, annak ez „csak” kihívás volt, mert biztos talajon állt, mert hitben megerősödve élt. Aki fiatalon, sportolóként megtanultad a küzdést, az élet nehéz pillanataiból is erőt tudtál meríteni, mert saját erőd mellett ott élt szívedben a hit, hogy az út, amin jársz, helyes.

Amikor egy olyan emberről kell néhány gondolatot írni, akit jól ismertünk, azt hisszük egyszerű feladat, hiszen annyi mindenről lehet beszélni. Igen, ez igaz: lehet beszélni eseményekről, felemelő pillanatokról, kitüntetésekről, száraz adatokról, tényekről, de nagyon nehéz érzésekről. Gondolatban ilyenkor nem tehet mást az ember, mint repülni kezd, s mint egy madár fentről nézi, mit ad ki a táj. S ha így nézzük, látjuk az egészet, ahogy a sok mozaikból kép lesz: hóvirágtól a lombhullásig, az óvodától az általános iskolán át az érettségiig. Látjuk azt az örökséget, amit jó kertészként bíztál a Téged követőkre, hogy vigyázzák most már ők, amit kezdtél. 

Tisztelt Igazgató Úr, Te most beléptél az égi tanári ajtaján, ahol újra találkozhatsz azokkal, akik előtted lépték át azt a küszöböt, és szeretettel köszöntve egymást, ők majd azt kérdik, mi van manapság a Kossuthban, hogy vagy, s mi lesz holnap? Miközben az ő kérdéseikre felelsz, halld azt is, mit üzennek, kik itt maradtak, itt maradtunk: vigyázunk a hajtásokra, miket ránk bíztál, hogy munkád bő gyümölcsöt teremjen. 

Tisztelt Igazgató Úr, Kedves Zoli! 

Emléked szívünkben örökké él, Isten Veled!

X
X